Székesfehérvár utcáin bandukolva, nosztalgiázva gondoltam a városban eltöltött középiskolás éveimre. Örömmel láttam, mennyit változott a város. A belváros forgatagában, a járókelők sokaságában elvegyülve egyszer csak szembe jött velem egy ismerős alak,
Kati néni, a fertályos asszony. Huncutul mosolygott rám a napellenzősre kötött fejkendőjének árnyékából. Egykor nagyanyáink is ily módon viselték kendőjüket, meg a tejet s annak javait árusító „Trézsi nénik” is, akik hetente megjelentek a kertünk kiskapujában, s a kutyacsaholást is túlharsogva kiabálták, portékáikat árulva: – Friss tejet, túrót, téfölt tessék!
Mára legtöbben eltűntek hétköznapjainkból, emlékszilánkok lettek mindannyian: a verklis, az ószeres, a jeges, a meszes, a dinnyés, a köszörűs, a házról házra járó fazekas is. Névről szólítottuk, vártuk őket, bíztunk bennük, mert tudtuk, hogy szinte órapontossággal érkeznek – nem úgy, mint mostanság, a szolgáltató munkát végző mesteremberek -, életünk részeivé váltak ők, akárcsak Kati néni a fehérváriaknak.
A belvárosi Liszt Ferenc sétáló utcában Kocsis Balázs szobrász és a fehérvári emberek jóvoltából találkozhattam a fertályos asszonnyal. Ha a többi régi ismerős nem is, Boda Katalin szobrot kapott, s bronzba formálva döcögős kocsiját tologatja, árulja a tejet, tejfölt, a sültliba-, és kacsafertályokat. Kedves színfoltja a városnak ez a szobor, talán az összefogásé is. Az emberek szeretik, ölelgetik, máskor orrát csavarják, simogatják, ő ezt megértően tűri, mosolyog, s én a régi ismerőst üdvözölve, szalmakalapommal integetek felé, majd nosztalgiázva, kutatva az emlékeket, változásokat, tovább ballagok.